A késésnek ára van, és nem látjuk át, hogy milyen

Késni – a tévedés mellett – emberi dolog. Egy legyintéssel és bocsival elintézhető, és mindenki elkönyveli, hogy ennyivel rendben is vagyunk. Hisz én kések, te késel, ő késik – mindannyian késünk. Azonban ennél bosszantóbb a helyzet, hiszen a késés ára az az elveszett idő, amit észre sem veszünk. Nem azért, mert nem gondolnánk embertársainkra, hanem mert a késés részben normális, részben pedig nem nagy vétek. Vagy mégis? Miért késünk egyáltalán?

A késés sokféle formában létezik

A késés és a késők is sok formában léteznek: van, aki hobbi szinten űzi, van, aki alkalmi késő és csak valamilyen szerencsétlen történés miatt nem tudott pontos maradni. Az sem mindegy, hogy honnan késünk. Sokatmondó a másik félnek, ha állásinterjúról vagy megbeszélésről késünk, ahol szükséges a jelenlétünk. Míg egy előadásra beülni, és nézőként késni, teljesen más helyzet: legfeljebb mi tudunk meg kevesebbet, és lesz pár szúrós tekintet, ahogy embereken keresztül préseljük át magunkat ülőhelyet keresve.

Az a három perc lehet, hogy háromszáz volt

Maradjunk az előadás példájánál, de a szerepünk most az előadóé. Mindkét fél lehet csalódott. Ha elég nagyszámú a közönség, szinte biztos, hogy akad, aki későn érkezik. Ez ugyanúgy megtörténhet a másik oldalon is, de előadóból kevesebb, vagy csak egy van. Ezért is aggasztóbb, ha több embert váratunk meg, ugyanis nem csak három percet loptunk el az ottlévők életéből. Az csak fejenként három perc. Ami száz embernél összeadva már öt teljes óra! Ha pedig előadássorozat közben történik ez, akkor elindul a lavina, és csúszik minden(ki).

Miért késünk egyáltalán?

Nagy általánosságban nehéz megítélni az összes tényezőt, hisz a háttérben megbújó pszichológia is emberenként más. Van, aki tisztában van a jelenséggel, de képtelen változtatni, van, aki változtat, de átesik a ló túloldalára, így túl sok részletre figyel, és ez lesz a veszte. Miért késünk akkor? Egy dolog biztosan elmondható: rosszul ítéljük meg, mennyi idő szükséges egy feladat teljesítéséhez. Túlbecsüljük mennyit tudunk egy nap alatt megvalósítani, és alábecsüljük az ahhoz szükséges időt (angolul itt olvashatsz róla bővebben). A kettő pedig együtt szüli meg a végeredményt.

Lehet, és kell is ellene tenni

A jó hír, hogy ki lehet szabadulni az ördögi körből. A legegyszerűbb megoldás a tervezés, azonban nem mindegy, milyen. A szükséges idő megsaccolásában alapvetően mindenki ügyetlen, viszont ez egy tanulható készség. Ehhez pedig az szükséges, hogy a céljainkat kisebb részfeladatokra bontsuk le, hogy felfedjük az időnyelő holttereket, és hogy az előrehaladást is érzékelhessük. Persze a részletekben elveszni sem jó.

A megelőzés a legjobb megoldás

A megelőzés a legtöbb esetben az a megoldás, ami a legkevesebb veszteséggel jár. Ugyanaz az ötvenkilométeres, 33 perces út a sebességhatárt 20 km/h-val átlépve, 110 km/h sebességnél már csak 27 perces, tehát összesen hat percet nyertünk. Viszont hatványozottan nőtt az esélye, hogy balesetet szenvedünk. 

Legtöbbször azonban a két véglet jelentkezik: vagy annyira keveset késünk, hogy nem éri meg sietni, vagy annyira sokat, hogy nem is érdemes vele próbálkozni. Előbb indulni mindig jobb, hiszen ami elromolhat, az bizony el is fog. Dugó, előreláthatatlan baleset, vagy épp három traktor vonul előttünk miközben záróvonalunk van.

Akárhogyan is van, az idő pénz

A késéssel nem csak mások idejét rövidítjük meg, hanem az esetleges kiesett idő alatt meg nem teremtett értéket is kukába dobjuk. Ha az egyik alkalmazottunk naponta csak öt percet késik, míg a másik időre vagy előbb érkezik, egy év alatt az előbbi két-három munkanappal dolgozik kevesebbet, mint a pontos társa. A késés tehát nem csak tervezési nehézség vagy morális dilemma, de az a lemorzsolt százalék is, ami hosszú távon már jelentős veszteséget jelenthet.

Mi szeretünk proaktívan dolgozni, késés nélkül, legyen szó szövegírásról vagy marketingről, és a pályázatokat is mindig időben adjuk le.