Előadás – a pizza, amit fel kell szeletelni

Minap egy pizzázó Google-értékeléseit olvasgattam. Egy felháborodott fogyasztó, aki otthonra rendelte a pizzáját azt ecsetelte hosszasan, hogy azt nem szeletelték fel. A gordiuszi csomót, hogy a vendéglátó hely kötelessége a porciózás vagy a fogyasztó dolga külön kérésben igényelni azt, most vágjuk át. Ugyanis sokkal fontosabb, hogy a hétköznapjainkban van egy másik pizza, amit nem, vagy nagyon ügyetlenül szeletelünk fel. Ez pedig mindannyiunkat érint: az előadás.

Mindenképp megetetjük azt a pizzát

Amikor leállunk valakivel beszélgetni, semmiképp sem úgy gondolunk arra a társalgásra, hogy bölcs gondolatokat kell átadnunk, és ez helyén is van. Egy baráti beszélgetés elsősorban szórakoztató és a szellemi-lelki jólétünkhöz járul hozzá, míg egy üzleti beszélgetésnél inkább az információátadás és kapcsolatépítés lép előtérbe. Amit elfelejtünk, az az, hogy ha már megszólalunk, akkor el is kezdtük azt a bizonyos pizzát megetetni a másik féllel. Amibe lehet, hogy csak akadozva lehet beleharapni, vagy olyan rossz, hogy teljesen emészthetetlen. Ezért is számít, hány darabra vágva, milyen szervírozással tálaljuk fel azt.

A homo economicus mindenkiben ott van

A gazdasági ember mindenkiben ott dolgozik: lehet azon morfondírozik, hogy megvegyük-e azt a bizonyos telefont, és lesz-e belőle hosszú távú hasznunk, vagy egyszerűen beüljünk-e egy pozsonyi TEDx-előadásra. S amikor elkezdjük elfogyasztani a pizzánkat, az első percekben a homo economicus még mindig azon gondolkodik mélyen bennünk, megéri-e vajon tovább enni. Megéri maradni az előadáson, ha az első öt perc dögunalom, és csak nagyon távol látjuk a végét? Addig sörözhetnénk a barátainkkal, vagy punnyadhatnánk a tévé előtt, és még annak is több értelme lenne.

Nem mindegy hogyan, mit és mennyit

Tény, hogy nem lehet abszolút mindenkinek megfelelni. A Gauss-eloszlás szerint mindig lesz 10-20% akiknek biztos nem, illetve akiknek biztos tetszeni fog, amiről éppen beszélünk. A cél az, hogy a közöttük lévő többséget győzzük meg, akikben még ha nem is tudatosan, de ott dereng a “megéri-e?” kérdése.
Nem egyszer történt már, hogy az előadás előtt a képernyő bal sarkában felvillant, hogy rengeteg diából áll a prezentáció. Ilyenkor születik az a gondolat, hogy ez bizony nehéz szülés lesz. S jóllehet, hogy a közönség nagy része számára ez jelenti az eddig legjobban tagolt és előadott prezentációt, amivel találkozott valaha. Természetesen nem csak az számít, hiszen az előadásmód, a célközönségre szabott tartalom is kulcsfontosságú szempontok, illetve az, hogy eljussunk és eljuttassuk a közönséget A-ból B-pontba. Azonban a felszeletelés az, amit sokan nem tudnak gyakorlat nélkül helyesen alkalmazni, míg az előbbi kettőt igen.

“Csak négy szelet pizza, nem olyan sok az!”

Két ugyanolyan pizzát felvághatunk négy vagy nyolc szeletre is. Egy fogyókúra alatt sokkal jobban hangzik az önámítás, hogy csak négy szeletet ettem. Azonban ne felejtsük el, hogy a végeredmény ugyanaz volt: egy teljes pizzát fogyasztottam el! Egy előadás során a végeredmény biztosan egy pizza, azaz eljutunk A-ból B-be, viszont rajtunk múlik, hogy azt hogyan adagoljuk. Egyszerre akarjuk-e megetetni azt, vagy hogy hagyunk-e szünetet két szelet (gondolatmenet) között? A 6×6-os szabálytól kezdve egészen a “pecha kucha” technikáig sokféle módszer létezik arra, hogy legjobb tudásunk szerint rendezzük el szeleteinket, azonban mindenki a saját előadásmódját szem előtt tartva találhatja meg a számára megfelelőt.
Bár pizzát nem sütünk, szövegeinket legjobb tudásunk szerint tagoljuk, keress bennünket bátran!