Vállalkozás és túra – Nincs kiszállás!
Rengeteg könyvet elolvashatsz, ahogyan megtettem én is. Meg persze elméletben csomó mindent lehet tudni egy vállalkozásról. Aztán vannak olyan pillanatok, amikor átélsz valamit, és rájössz, hogy jobb vállalkozóként mész haza, mint ahogyan elindultál. Pontosan ez történt velünk is. A következő cikk szókimondó lesz, nem lesz benne semmi szép vagy romantikus, de minden egyes szava igaz. Vállalkozás, de igazából egy kimerítő hegyi túra beszámolója következik.
Start!
Az egész heti irodai munka után azt gondoltuk, hogy jó ötlet elmenni túrázni. Biztisan jót tesz majd. A barátainkkal együtt Čičmany felé vettük az irányt. Ezt azonban még akkor nem tudtuk. Csak azzal leptek meg minket, hogy irány a természet, mert így lesz az igazi. Elvégre ez is egy vállalkozás. Vállalkozunk, hogy tágítjuk kicsit a fizikai korlátainkat és a megszokott dobozunkat. Végülis, mi bajunk lehet, gondoltuk és beültünk az autóba gyanútlanul. Minden felkészülésünk az volt, hogy már korábban beruháztunk néhány vízhatlan ruhába és túracipőbe. Most ezt a kollekciót kiegészítettük túrabotokkal. Vállalkozói párhuzamunkban: megalapítottuk a cégünket, és vettünk minden olyat, amire azt hittük, hogy szükségünk lesz, majd elindultunk.
Emelkedünk
Az első, nagyjából egy kilométer romantikusan telt. Ekkor még nem tudtuk, hogy aznap először és utoljára. A faluban bájos házak között sétáltunk, fölöttünk pedig fenyves erdő és némi köd. Ennél jobban nem is indulhatott volna. Majd elindultunk fölfelé, a célunk 1200 méter fölött volt. Nem tudtuk, hogy mire számítsunk, de gyorsan ízelítőt kaptunk belőle. Számunkra kifejezetten nehéz emelkedők következtek, amelyeket csak nehezített a saras talaj és a nedves kövek. Meg kellett terveznünk időnként pontosan még az egyes lépéseinket is. Sokszor csúsztunk meg és csak a botunk segített talpon maradni. Megkezdtük a működésünket, azokkal az eszközökkel, amik a rendelkezésünkre álltak. Azonban nem számoltunk a környezeti tényezőkkel (sár és víz). Hogy miért? Mert nem tudtuk, hogy ez hogyan fogja befolyásolni a vállalkozásunkat. Mondhatjuk, megváltozott a piaci környezet.
Csúcs!
Közel három óra hegymenet után elértük a csúcsot. Ahol azonban semmilyen katartikus élmény nem várt bennünket. A vállalkozás elérte az első célt! Azt, amiért elindultunk! Ketten álltunk egy szikla tetején, és nem tudtuk mi van alattunk. Nem tudtuk merre induljunk, mert minden irányban csak tejes fehérség. Amikor azt vártad, hogy feljutsz és most jön a boldogság, jeges szél és elfagyott ujjak vártak csak. Felérve egyetlen másodpercnyi boldogságot sem éreztünk, ugyanis bár feljutottunk a csúcsra, mégis nehéz és rögös út volt mögöttünk. És tudtuk, hogy valami hasonló vár még ránk lefelé is. Vállalkozásunk elért egy célt, olyan szinten voltunk, ahol szerettünk volna lenni induláskor, mégsem éreztünk boldogságot. Nem láttuk, hogy mi jön most és nem tudtuk azt sem, hogy mi a következő lépés. Viszont mivel nem volt más választásunk elindultunk a ködbe.
Lefelé még nehezebb
Aki azt mondja, hogy egy hegyen fölfelé nehezebb haladni, még nem járt hegyen. Ugyanis lefelé hasonló élményeket szereztünk sár és kövek viszonylatában. Ismét következett minden lépésünk gondos tervezése, és itt már szükségünk volt arra is, hogy egymást segítsük. Néhol praktikus tanácsokkal, hogy hol nem csúszik annyira. Máskor pedig bíztatással, hogy a következő szakasz már jobb lesz. Sokszor ezt csak reméltük, mert biztosak nem lehettünk benne. Amíg pedig mi tyúklépésben ereszkedtünk, két tapasztalt barátunk zergeként szökkellt előttünk. Hiába tettük fel az összes energiánkat és tudásunkat, mégsem tudtunk úgy haladni, mint a konkurencia. Ők tapasztaltabbak, felkészültebbek és ügyesebbek voltak, mint mi. Viszont feladni a hegyen és a vállalkozásban sem lehet. Nincs olyan opció, hogy leülök egy fa tövébe sírni és majd lesz valami.
Még egyszer
Miután kezdtünk örülni az ereszkedés közben, és megjött a hangunk is, elérkeztünk az utolsó szakaszhoz. Ahol már csak 200 métert kellett megtennünk. Csak azzal nem számoltunk, hogy egy túra nyolcadik órájában kétszáz méter maga a szenvedés. Rékát és engem is a sírás kerülgetett. Hol a düh hajtott, hogy akkor is megcsináljuk, hol a másik biztató szavai. De volt olyan rész is, ahol csak az, hogy nincs választásunk. Fel kell menni a csúcsra, mert csak akkor tudunk hazamenni. Ez egy olyan videójáték, amit csak végigjátszani lehet. Közben elfogyott a vizem is, csak hogy újabb jelet kapjak, hogy rosszul terveztem. Végül eljutottunk az utolsó csúcsra. Így pár nappal később sem értjük, hogyan. Viszont rögtön megbeszéltük, hogy ez bizony egy vállalkozás életciklusa.
Végre otthon
Kínjaink nem értek véget, és a végén már annak is örültünk, hogy az autó csak tízlépésnyire van. Fáradtak és koszosak voltunk. Az első azonban mégis az volt, hogy megcsináltuk, pedig nem hittünk benne. Mégis sikerült, mert muszáj volt. Nem volt lehetőségünk kényelmesen kiszállni és átülni a kanapéra, mert nem tetszett. Ha “túlélni” akartunk, akkor menni kellett. A vállalkozás sem kérdezi, hogy akarod-e. Ha eredményt szeretnél, akkor csinálod. De ugyanez igaz, minden teljesítményre. Most otthon írom ezt a bejegyzést, és még érzem az izmaimat. Mégis, örülök, hogy ott voltam. Hogy sikerült megtapasztalnunk azt, hogy együtt meg tudjuk oldani a nehéz helyzeteket is. Hogy gazdagabban jöttem le a hegyről, mint ahogyan felmentem oda. Most már a fotóink is tetszenek.
Ha szeretnéd elkerülni, hogy hasonló helyzetbe kerülj, szükséged lesz egy szövegíróra vagy egy marketingesre. Esetleg mindkettőre. Ha okos lennél, aki más kárán tanul, vedd fel velünk a kapcsolatot!
